Fáraszt, hogy mindig tökéletes akarsz lenni? Így szokjál le róla!

A perfekcionizmus tanult szokás, ami azt jelenti, hogy vannak módszerek, amelyekkel megszabadulhatunk tőle.

A kudarctól való félelem jelentősen hátráltatja a teljesítményt. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb sikeres ember kevésbé maximalista. Végtére is nap mint nap kell fontos döntéseket meghozniuk, ezért nem taglózhatja le őket a hibázástól való félelem. Ha például az orvosok azért húznák az időt, hogy teljesen megbizonyosodjanak arról, hogy a leghelyesebb döntést hozták meg, valószínűleg nem mentenének meg ennyi életet.

A perfekcionizmus – bár gyakran pozitív jellemzőként emlegetik – valójában totálisan bénító, melynek eredményeként szakmailag és lelkileg – gyakran fizikálisan is – bántalmazzuk magunkat. A Facebook főhadiszállásának falára a következő mondatot festették fel 2010-ben: „Csinálni jobb, mint tökéletesnek lenni”. A jelmondat üzenetét igazolja, hogy a közösségi háló felhasználóinak száma két év alatt a félmilliárdról egymilliárdra növekedett. Ha Zuckerbergék megvárták volna, amíg fejlesztéseik „tökéletesek” nem lesznek, a Facebooknak mára nem lenne naponta 1,5 millió aktív felhasználója.

Hogyan születik a perfekcionizmus?
Bob Pozen, az Extrém produktivitás című könyv szerzője első körben mindig azt kérdezi a tanfolyamain a résztvevőktől, hogy perfekcionistának tartják-e magukat, és az osztály fele általában igennel válaszol. Amikor megkérdezi, hogyan alakult ki ez nálunk, legtöbbjük a „rendkívül igényes” szüleiket említik, vagy a korábbi tanárjaikat, akik belevésték az agyukba, hogy minden feladatot nagy gonddal és tökéletességgel kell elvégezniük.

„Azt gondolom, hogy a diákjaim már unják ezt az állapotot, de sok esetben családi vagy iskolai okok miatt erre a működésmódra vannak programozva” – mondja Pozen. Szerinte a perfekcionizmus tanult szokás, ezért kis munkával meg is tudunk tőle szabadulni.

A maximalisták legnagyobb problémája az, hogy nem képesek különbséget tenni bizonyos fajta rutinmunkák és a specifikus feladatok között, ezért a szükségesnél sokkal több időt töltenek egy-egy feladat elvégzésével, melyek a valóságban nem igényelnének extra ráfordítást. Következésképpen túlterheltnek érzik magukat, és sosincs elég idejük.

Mi kell ahhoz, hogy a perfekcionizmus a múlté legyen?
Amikor túlságosan leterhelt vagy és szorongsz vagy a munka miatt, szinte megbénulsz és egészségtelen gondolatok, impulzusok és szokások csapdájába kerülsz. Elizabeth Grace Saunders, a Hogyan fektessük az időnket pénzbe című könyv szerzője abban segít az embereknek, hogy leszokjanak a tökéletesség kényszeréről, és így jobban tudják menedzselni a rendelkezésükre álló időt. A következőkben az ő tanácsait osztjuk meg, hogy kiszabadulhassunk a perfekcionizmus csapdájából.

Ne címkézd magad! – Ahelyett, hogy perfekcionistaként azonosítanád magad, inkább mondd azt: „szokásom, hogy maximalista módon cselekedjek”. Ezzel engedélyt adsz magadnak, hogy másmilyen légy, és többé nem ragasztasz magadra kötelező érvényű címkét, hanem csupán a működési módodat írod le.

Mivel annyira megszállottja vagy annak, hogy egy dolgot tökéletesen csinálj, rengeteg más területen végzel tökéletlen munkát. Tudatosíts, hogy a perfekcionizmus a siker akadálya. Amint az „ez az, ami vagyok” hozzáállást át tudod fordítani az „ez az, amit csinálok” kijelentésbe, hirtelen rájössz, hogy mennyi más területet áldoztál fel azért, hogy egy dologban tökéletes légy. A perfekcionisták gyakran nem végzik el a feladataikat vagy halogatják őket, s emiatt kevésbé válnak olyan sikeressé, mint azok, akik úgy döntenek, hogy engednek a maguk támasztotta követelményekből.

Tűzz ki időkeretet! – A halogatás gyakran a perfekcionizmus tünete. Saunders azt tanácsolja, hogy szabjuk meg, mennyi ideig tarthat egy feladat elvégzése. A perfekcionisták ugyanis addig dolgoznak egy feladaton, amíg az „tökéletes” nem lesz, mindegy, mennyi ideig is tart ez a művelet. Ezért ha valaminek csupán három óráig kéne tartania, mégis elhúzódik 10 óráig, akkor sokáig fenn kell maradnunk, hogy elvégezzük, és háttérbe szorítjuk a többi feladatot, amitől aztán stresszesek és túlterheltek leszünk. Ehelyett határozzunk meg egy időpontot, és gondoljuk át, hogyan kell eljárnunk annak érdekében, hogy betartsuk a határidőt. Ez a megoldás segít abban, hogy rájöjjünk, ha nem törekszünk a tökéletességre, az még nem jelenti azt, hogy lusták volnánk vagy nem érdekelne minket a munka.

A perfekcionizmusnak az is a tünete, hogy nem látjuk meg, hogy minden egyes feladat elvégzése más-más idő alatt teljesíthető. Ez esetben Saunders azt javasolja, hogy használjuk az úgynevezett INO technikát: csoportosítsuk az elvégzendő feladatokat a befektetett, a semlegeses és az optimalizált tevékenységek kategóriái szerint:

A befektetett tevékenységek azok, melyekkel többet kell foglalkoznunk, több gondolkodást igényelnek, ezért vissza-visszatérhetünk hozzájuk. A semleges tevékenységek például az értekezletek vagy a rendszeres jelentések, melyekért felelősek vagyunk. Az optimalizált tevékenységek pedig azok, melyekhez nem térhetünk vissza napjában többször, mert valójában nem igényelnek sok időt, mint például a befutó e-mailek megválaszolása, e-mailek írása vagy az adminisztratív feladatok. Ha eszerint csoportosítjuk a feladatainkat, lehetőségünk van különbséget tenni közöttük, és nem ugyanazzal a módszerrel közelítjük meg mindegyiket. Például az optimalizált tevékenységekbe eső e-mailezés esetében nem olvashatjuk el és írhatjuk újra az üzenetet háromnál több alkalommal.

De hogyan tudnánk kategóriákba rendezni a feladatokat? Az alábbi pár kérdés segíteni fog:

–    Egybevág a prioritásaimmal?

–    Ha igen, mennyire fontos ez a feladat?

–    Értékes annyira, hogy magas szinten végezzem el, vagy simán csak el tudom végezni rutinból?

–    Mennyi időt kell ráfordítanom?

A Fast Company cikke nyomán.

Kövess minket a Facebookon!

Regisztrálj a Jobline-on, hogy megtaláld álmaid állását és első kézből értesülhess a legújabb munkaerőpiaci trendekről!