Mi a legnagyobb gyengesége? Itt az IGAZI válasz a beugratós interjúkérdésre!

Megint tanulhatunk valamit. Biztosan kizökkensz a komfortzónádból, ha elolvasod egy amerikai kiválasztási szakember vélményét arról, hogyan kell válaszolni az egyik legkínosabb kérdésre az állásinterjún.

Eddig úgy tudtuk, hogy egyszerű, de hatásos trükköt kell bevetni, amikor az állásinterjún felteszik a kellemetlen kérdést: mi a legnagyobb gyengesége? Az volt a mondás, hogy elő kell venni valamilyen apró negatívumot, és átfordítani pozitívba. Ravasz módon akár egy erényt is említhetünk gyengeségként. Előbbire olyan példákat szoktak hozni, hogy a jelölt mondjuk arról mesél, kicsit türelmetlen lesz, ha azt látja, hogy a munkatársai nem elég jól teljesítenek, mert azt szeretné, hogy minél olajozottabban menjen a munka a cégnél. A témánál maradva: ezzel rokon a másik példa, amikor az álláskereső előadja, hogy váltig restelli, de ő bizony javíthatatlan perfekcionista, és ez néha konfliktusokat szül, mert a kollégák nehezményezik, hogy túl gyors tempót diktál, és minden hibát számonkér a többieken.

Mindez jól hangzik, nem?

Nem bizony.

NE HALOGASD! Állíts be Álláspostát a friss pozíciókról, most még egy Sony Xperia Z2-t is nyerhetsz!

Legalábbis ilyen véleménnyel állt elő David Reese HR-szakember a Harvard Business Review-n publikált cikkében. Szerinte nagy hiba, hogy az álláskeresőknek azt tanácsolják, ne legyenek őszinték, hanem olyan csűrcsavaros és színpadiasan megkomponált választ adjanak, amelyben voltaképppen fényezik magukat, holott a valós hiányosságaikról kellene beszámolniuk, hogy a kiválasztási szakember képben legyen.

Reese mindig is az őszinte jelölteket kereste, de e tulajdonság fontosságára akkor ébredt rá igazán, amikor egy dinamikusan fejlődő Szilícium-völgybeli startup cég egyik vezetője lett. Egy másik hasonló vállalkozás esetét idézi cikkében, ahol az új stratégiai irány kijelölésekor az egyik tanácsadó kerek-perec közölte a cégvezetővel, hogy az egész projekt alapjában el van cseszve, és ha szakadékba akarják kormányozni a céget, akkor csak tessék, menjenek tovább ebben az irányban. Reese szerint egy startupnál életbevágó, hogy mindenki ilyen fájdalmasan őszinte legyen ahelyett, hogy beáll a sorba, és illedelmesen úgy viselkedik, mint aki a tankönyv szerint jó csapatjátékos, és segít elkenni a dolgokat.

A szakember úgy véli, a „fordíts pozitívba egy negatívumot” típusú tanácsok elavult, huszadik századi szemléletet tükröznek, amikor az álláskeresők jól kiépített és stabilan üzemelő vállalatoknál jelentkeztek munkára, ezért a gondosan megkoreografált pávatáncnak megvolt a maga létjogosultsága. Ma, a startupok világában azonban egészen más a helyzet. Ebben az új, dinamikusan fejlődő kultúrában a tradicionális hímezés-hámozás azonnal megöli a céget.

A szerzőt fentiek fényében különösen bosszantja, hogy jelenleg minden amerikai egyetemen és karriertanácsadó cégnél ez az avíttas mentalitás uralkodik. Elrettentő példaként említi, hogy az egyik egyetemen azt tanítják: az állásinterjún valamilyen szimpatikus „angyali gyengeséget” kell említeni, amikor felteszik a rettegett kérdést. Ilyen lehet a lámpaláz, amely elfogja az embert, ha sokadalom előtt kell beszédet mondania. Ez ugyanis olyan megbocsáthatóan emberi esendő dolog, ami majdnem mindenkit érint, tehát nyugodtan lehet gyengeségként megemlíteni, és le van tudva a feladat.

Reese szerint az ilyen tanácsok borzalmasak. E tapasztalatok indították arra, hogy kiválasztási szakemberként változtasson a stratégián. „Amikor az egyetemről frissen kikerült jelölteket interjúztatok, két mondattal nyitok. Ezek pedig: felejtsd el, amit a karriercenterben az interjúkról tanultál. Őszinte beszélgetést várok őszinte válaszokkal, és ugyanezt tudom ígérni cserében. A jelöltek ilyenkor megszédülnek egy pillanatra, azon gondolkozva, hogy átverésről van-e szó. De azután, ha rájönnek, hogy komolyan beszéltem, a tárgyalás színvonala drámai mértékben javul – és lehetőségünk nyílik arra, hogy autentikus módon megismerjük egymást. Nem igazán érdekel, hogy tényleg megállják-e a helyüket egy kisebb csapat élén, vagy ügyesen adnak-e elő nagyobb hallgatóság előtt. Arra vagyok kíváncsi, tisztában vannak-e a saját értékeikkel, van-e önkritikájuk, és ami a legfontosabb: képesek-e őszintén megnyilvánulni, amikor nincs más kiút.”

Reese derekasan megküzd azokkal a jelöltekkel is, akik nem veszik az adást, és ragaszkodnak a karriercenterekben betanított panelekhez. „Próbálom lehámozni róluk az interjúsablonokat, és mindvégig arra vagyok őszintén kíváncsi, kivel van dolgom valójában. Csak az a baj, hogy ez soha nem derül ki – mert végül nem kapják meg az állást.”  

Kövess minket a Facebookon!

Regisztrálj a Jobline-on, hogy megtaláld álmaid állását és első kézből értesülhess a legújabb munkaerőpiaci trendekről!