Elkeseredett álláskeresők, kilátástalan várakozás – a pszichológus szemével

Hónapokig, vagy akár egy teljes évig is tarthat, mire egy álláskereső végzettségének, képességeinek megfelelő munkahelyet talál ma Magyarországon. Ráadásul minél tovább húzódik a várakozás, annál többen szenvednek szorongástól, önértékelési problémáktól vagy akár depressziótól is. Hogyan segíthetnek magukon a pályázók, és mikor kell(ene) szakemberhez fordulniuk? Egy pszichológus ad tanácsot a Jobline Magazin olvasóinak.

Önszántunkból ritkábban váltunk

Egyre ritkábban hagyja el valaki „csak” azért a munkahelyét, mert rosszul érzi ott magát, nem tud kijönni a főnökével, munkatársaival vagy épp nagyon távol esik a munkahelye és fárasztó az ingázás. A dolgozók a megpróbáltatások ellenére is inkább vállalják, hogy megtartják munkahelyüket, csakhogy az egyedüli vagy kiegészítő családi bevételi forrás megmaradhasson. Az ilyen légkörben végzett munka szép lassan felőrli az emberek fizikai és pszichés energiáit és előbb-utóbb pályaelhagyáshoz vezethet. Nem mindegy azonban, hogy milyen egészségi állapot lesz a hosszan tartó munkahelyi stressz következménye. Képes lesz-e a munkavállaló mindezek után egy következő munkahelyi kollektíva teljes értékű tagjává válni? Dr. Nagy József, pszichológus válaszol.

„Önszántukból leginkább azok váltanak munkahelyet, akik jobbat, jövedelmezőbbet, biztosabbat találtak maguknak az előzőnél. Teszik mindezt azért, mert a karrier szempontjából kedvezőbb pozíciót és ezzel együtt jobb kondíciókat jelenthet az új munkahely. Kimozdulhatnak arról a kényszerű „parkoló pályáról”, amit jelenlegi beosztásuk jelent számukra. Esetükben az új munkahelyre történő beilleszkedés okozta nehézségeken kívül más, negatív tényezőkkel nem nagyon kell számolni” – teszi hozzá.

Keserű várakozás

A szakember ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a pszichés egészség romlása szempontjából a leginkább veszélyeztetettek azok a munkavállalók, akik – mindegy, hogy milyen okoknál fogva, de – jelenleg a kényszerű álláskeresés időszakát élik. Minduntalan akadályokba ütköznek, és nem csak a végzettségüknek, szaktudásuknak megfelelőt, de semmilyen munkát nem találnak.

Persze az álláskeresés első időszakában az érintetteknek még van reményük, hogy hamarosan elhelyezkednek, azaz aktív munkahelykeresők. Egymás után írják az önéletrajzokat, csatolják motivációs leveleiket és referenciáikat, böngészik az újsághirdetéseket és az állásportálokat. Egyre profibbak a különböző önéletrajzok megírásában. Aztán telnek, múlnak a hetek, a hónapok, és csak nem kapnak lehetőséget sehol sem. Sorozatosan járnak állásinterjúra, de az első köröknél tovább nem jutnak. Egyre kilátástalanabb a helyzetük, azt érzik, hogy mindaz, amit tudnak, képviselnek: nem kell senkinek. Megfogalmazódik bennük, hogy tudásuk, szakértelmük leértékelődött. A környezetük pedig folyamatosan meg is erősíti őket ebben, hiszen nem hívják be őket a következő elbeszélgetésre. Értesítik őket, hogy számukra a felvételi folyamat sikertelenül lezárult.

Az érintettek természetesen keresik az okát annak, hogy vajon mi lehet a folyamatos kudarc hátterében. Korábban a sikertelenséget – a munkahely elvesztését is beleértve – külső okokra vezették vissza (inkorrekt volt a főnököm, nem értékelték a tudásomat, egy fiatal pályakezdő HR-es interjúztatott, stb.). Bizonyos idő elteltével azonban megfogalmazódik bennük a gyanú, és felteszik maguknak a kérdést: „Lehet, hogy mégis csak velem van gond? „Én nem vagyok alkalmas?”, „Nem vagyok elég képzett?”, esetleg „Örök vesztes vagyok?”. Elindul egy nagyon nehezen megállítható folyamat: az önértékelés gyengülése, a saját magába vetett hit elvesztése, ami szélsőséges esetekben az önértékelés teljes megszűnéséhez is vezethet. Dr. Nagy József szerint a kérdést tovább boncolgatva sok minden rontja az álláskeresők önértékelését. Ez a folyamat azonban nem törvényszerű.

A folyatatásban a pszichológus tanácsai arról, mikor érdemes szakemberhez fordulni…: „Van munkám vagy nincs munkám” - Tényleg ez a siker mércéje?