Kell-e nekünk CHO és kicsoda vagy micsoda ő?

A CHO természetesen amerikai találmány, amellyel kapcsolatban a New Republic szerzője szellemesen úgy fogalmaz, hogy ez a tisztségviselő voltaképpen HR-menedzser szteroidokkal töltve. A poszt életre hívását az a felismerés szülte, hogy a boldog, elégedett dolgozó jobban teljesít, ami igen kedvező a cég számára. Ezért mindenki járjon fülig érő szájjal a vállalatnál, ahelyett, hogy az orrát lógatná, és ennek legyen egy felelőse, aki teljes munkaidőben a kollégái boldogságával foglalkozik.

A CHO-k természetesen a Szilícium-völgyben ütötték fel először a fejüket startupoknál és prosperáló tech-cégeknél, ahol egyébként sem szuicid fantáziák bénítják meg a dolgozók elméjét, aztán rohamtempóban jelentek meg más vállalatoknál is.

Mit csinál a CHO? Elemzi a munkatársak érzelmi állapotát, és úgy igazítja-finomítja a céges politikát, illetve kultúrát, hogy megteremtődjenek a dolgozói boldogság feltételei. Amellett, hogy folyamatosan kérdőívekkel és más módszerek segítségével méri a dolgozói elégedettséget, workshopokat és szemináriumokat szervez, ahol a kommunkációfejlesztéstől a meditációig rengeteg érzelemjavító stratégiával foglalkoznak, továbbá vidám rendezvényeket fundál ki, amelyek résztvevőiként a dolgozók tényleg jól érzik magukat.

Biztos, hogy jó helyen vagy? Merj továbblépni és nyerj>>

A legenda szerint a Google egyik vezető munkatársa, Chade-Meng Tan nőtte ki magát először CHO-vá, bár az ő hivatalos titulusa még Jolly Good Fellow (kb. Vidám Haver) volt. Ő így határozta meg a munkaköri leírását: „feladatom az elmék megvilágosítása, a szívek megnyitása és a világbéke megteremtése”. Meng nem sokkal a Google megalapítása után kezdte meg misszióját, az inspirációt pedig egy francia buddhista szerzetes tanításaiból merítette. Mathieu Ricard eredetileg molekuláris genetikával foglalkozó tudós volt, de 1972-ben hátat fordított a világnak, szerzetes lett Nepálban, és kidolgozta a módszert, amelynek révén meditáció útján elérhető a boldogság. (Meng egy TED-konferencián mesélt Ricard, „a világ legboldogabb embere” tanításainak revelatív élményéről.)

A CHO-nak vékony mezsgyén kell lépdelnie, mert nem lehet a vállalat udvari bolondja, de felügyelő sem, aki hathatósan beavatkozik, ha valaki véletlenül el van kámpicsorodva.

Ez utóbbi momentummal kapcsolatban hallani olyan hangokat, hogy nem egészséges, ha a dolgozóknak kötelező boldognak lenni, és külön van egy főnök, aki ennek a területnek a gazdája. A CHO pozíciójának hivatalos életre hívása azzal a veszéllyel járhat, figyelmeztetnek sokan, hogy a cég újabb szinten avatkozik be a dolgozók életébe, mégpedig az érzelmeiket igyekszik manipulálni. A jó szándék nem kétséges, ám nem biztos, hogy mindenki örül annak, ha boldogítani akarják, azaz mesterségesen rá akarnak erőltetni bizonyos értékeket. A kalandparki csapatépítő játékban annak is fára kell mászni meg kötélen kell függeszkedni, aki nem szeretne, és emiatt nem fogja magát jólérezni. Ezért is sülhet el visszafelé az a tengerentúli kezdeményezés, hogy a cégek kötelező (!) negyedórás kávészüneteket vezetnek be, miután kutatások kimutatták, hogy a vidám csevegés fejleszti a vállalati kultúrát. De mi a helyzet, ha valaki nem vidáman csevegni szeretne, hanem inkább duzzogna a sarokban, mert éppen rossz napja van?

Az pedig már egészen aggasztóan hangzik, hogy egyes amerikai cégeknél a CHO monitorozza a teljes vállalati levelezést, hogy a legkisebb anomáliát is kezelni tudja, mielőtt nagyobbá növi ki magát.

Persze a vállalati politikától és az illető személyiségétől függ, hogy a CHO afféle boldogságot erőltető Big Brotherként működik-e, vagy egészséges átmenetet képez egy HR-es és egy kulturális menedzser között, aki ápolja és fejleszti a cég legfontosabb értékeit, és feltétlenül tiszteletben tartja a munkatársak boldogtalansághoz való jogát.

Kövess minket a Facebookon!

Regisztrálj a Jobline-on, hogy megtaláld álmaid állását és első kézből értesülhess a legújabb munkaerőpiaci trendekről! Ráadásul most értékes ajándékokat is nyerhetsz. Regisztrálj itt>>