Számolja ki, mikor menjen szabadságra!
Parázs vitát gerjesztettek a múlt héten a távolléti díj szabályozásával kapcsolatos legfrissebb fejlemények. Az RSM DTM írása.
Január 1-je óta a szabadság idejére járó távolléti díjat az alapbér alapján, egy egyszerű osztószám segítségével kell meghatározni. Ám e kalkuláció eltér a ledolgozott munkanapokra jutó munkabér számításától, így könnyen megtörténhet, hogy egy pihentető július után a munkavállaló bankszámlája a megszokottnál kisebb összeggel hízik a havi fizetés megérkezésekor.
A jogalkotó szándéka világos volt: az adminisztráció egyszerűsítése. A korábbi szabályozással ellentétben január 1-je óta ugyanis egy egyszerű osztószám segítségével kell kiszámítani a távolléti díj összegét, vagyis az alapbér egy órára eső összege mindig ugyanaz marad.
Igen ám, de ez a kalkulációs metódus eltér a ledolgozott munkanapokra járó munkabér számításától. Míg szabadság esetén ugyanis minden egyes napra külön ki kell számítani a távolléti díjat, mégpedig a havi bér 174-gyel való osztásával meghatározott órabér figyelembevételével, addig az egy ledolgozott munkanapra jutó bér úgy jön ki, hogy a havi alapbért el kell osztani a havi munkanapok számával. A következmény könnyen belátható: ha valaki szabadságra megy, abban a hónapban bizony biztosan nem visz haza ugyanakkora fizetést, mintha a teljes hónapot végigdolgozta volna. Vagy több, vagy kevesebb lesz a borítékban.
Ez önmagában talán még nem is lenne akkora tragédia, ám nem nehéz belátni, hogy ez a fajta rendszerbe kódolt anomália folyamatos munkahelyi konfliktust eredményez majd.
Az elmúlt évtizedekben kialakult és stabilizálódott a gyakorlat, miszerint hiába kap a törvény szerint az éves szabadság nagyobb részének kiadására a munkáltató szabad kezet, valójában azokon a területeken, ahol nincs általános üzem leállás, a munkavállaló határozza meg, hogy mikor szeretne szabadságra menni. A munkáltató szerepe jellemzően arra korlátozódik, hogy a munkavállalók egymás közötti szabadságbeosztását jóváhagyva biztosítsa a munka folyamatosságát. Minden munkavállaló gyakorlatilag kialakítja saját ritmusát, van, aki nyár elején, van, aki nyár közepén, és van, aki ősszel szeret inkább szabadságra menni. Ezen túlmenően vannak, akik esküsznek az egyben kivett három hét nyári szabadság jótékony hatásaira, és vannak, akik elaprózva, csak egy-egy hétre mennek pihenni.
A helyzet akár még alkotmányossági aggályokat is felvethet. Munkajogi oldalról nézve ugyanis a szabadság a munkavállaló elidegeníthetetlen joga. A szabadság idejére ugyanaz a bér illeti meg, mint ami munkavégzés idejére illetné, a munkavállalóra hátrányosan ettől eltérni nem lehet. Ergo amennyiben a két időszakra – szabadság versus munkavégzés – vonatkozó bérszámítási szabály eredményeként eltérő bért kap a munkavállaló a szabadság és a tényleges munkavégzés napjaira, az bizony minimum aggályos.
De aggódhatnak a munkaadók is. Elég csak arra gondolnunk, hogy a minimálbér védelmének elve miatt a munkavállaló nem kaphat a havi minimálbérnél kisebb összeget. Ez a joga nem sérülhet, vagyis a szabadság napjaira jutó bért – ha az előírt kalkulációs metódus miatt alacsonyabb lenne a minimálbérnél – a munkaadónak fel kell korrigálnia. Ez a munkaadó kötelessége. További csavar a történetben, hogy azokban a hónapokban pedig, amikor a munkavállalónak nagyobb fizetés jár, ezt a többletet a munkaadó nem veheti el a munkavállalótól, hiszen az a törvény szerint őt megillető bér.